Anita Blake film

Sokan találgatják, hogy vajon lesz-e film ebből a népszerű könyvsorozatból.
Sajnos az a helyzet, hogy mégsem lesz.

Ez a hír 2009. november 22-én, LKH blogján jelent meg:

Az általánosan megszokott blog bejegyzést egy hírrel szakítom meg. Oké, igazából nem hír, mivel én már jó ideje tudom, de a bejelentés most lett nyilvános. Csapatjátékos vagyok és örömmel vártam, volna, míg a társaság bejelenteni, de mivel ezt nem teszik meg, lássuk csak…

Nem lesz Anita Blake TV sorozat az IFC-n. Most pedig semmi jajgatás és fogcsikorgatás. A két év és valamennyi idő, mióta eladtam a sorozatom jogát, tanulságos volt. Sokat tudok a televíziózásról, a filmekről és arról, hogyan is működik a szórakoztató ipar. Frusztráló volt nézni, hogy műsorra kerülnek sorozatok abban a műfajban, amiben én úttörőnek számítottam, míg mi nem, de végül azt hiszem, minden okkal történik. Inkább ne legyen tévésorozat, mint hogy rossz legyen.

Ez alatt a hosszú folyamat alatt megtudtam, hogy mennyire is szeretem Anitát és a többi karaktert a világomban. Eddig is tudtam, de a találkozókon, megbeszéléseken, és ahogy hallottam más embereket beszélni a világomról, rájöttem, hogy igazán szeretem őket. Azt mondom, ők a képzeletbeli barátaim. A barátságot pedig komolyan veszem. Megvédem a barátaimat, vigyázok rájuk, és a legijesztőbb számomra nem az, hogy a TV sorozat meghalt, mielőtt elkezdődhetett volna, hanem hogyha látnám a barátaimat a kis képernyőn és utálnám. Az megölt volna bennem valamit. Nem értettem, hogy mennyit is jelentenek nekem, amíg meg nem próbáltuk Hollywood földjét. Ahogy mondtam, tanulságos volt.

Holnap felkelek és folytatom a Bullet írását, a 19. könyvet az Anita Blake: a vámpírvadász sorozatban. Be kell fejeznem egy olyan jelenet koreográfiáját Anita, Asher és Jean-Claude között, amit eddig még sosem próbáltam. A gondolattól egyszerre szédülök az örömtől és önt el félelem, hogy nem sikerül.

Február másodikán egy extra meglepetés Anita Blake regény, a Flirt jelenik meg, szóval kettőt is kaptok ebben az évben, mert a múzsám és én szerelmesek vagyunk Anitába és a világába. Azóta szeretem, mióta leültem megírni az első könyvet, a Bűnös Vágyakat 1980-as évek végé. Két évet vett igénybe, hogy megírjam a könyvet és még kettőt, hogy el is adjam. 200 elutasítást kaptam, mielőtt eladtam a Penguin/Putnam-nak. Már jóval azelőtt vámpírokról írtam, hogy a kiadói vállalat/ipar rájött volna, hogy ez kapós piac. A szerkesztők azt mondták nekem, hogy a vámpír műfaj már halott. És mennyire tévedtek.

Tíz éve volt, hogy leültem megírni a Bűnös Vágyakat és még régebben írtam meg az első Anita Blake novellámat, „Those Who Seek Forgiveness” („Azok, akik megbocsátást keresnek”) címmel, ami csak a Strange Candy novelláskötetemben jelent meg. Azt szerették a szerkesztők, de senki sem vette meg, mert a zombik nem voltak divatban akkor, és a kevert műfaj sem.

Abban a percben, mikor Anita elém sétált, keményen, mégis mindez alatt olyan sebezhetően, megingathatatlanul és bátran, már akkor szerettem. Pár könyvbe beletelt, mire megszerettem Jean-Claude-ot, a mestervámpíromat. Igazából a harmadik könyv, A Kárhozottak Cirkusza végén meg akartam ölni, de akkor Anita és én is túlságosan hiányoltuk volna. Szerettem Richard Zeemant, a vérfarkast és középiskolai biosz tanárt, ahogy túl idősnek látszott, hogy cserkész legyen. Egy kicsit kiszerettem belőle, ahogy ellökte magától Anitát, de még mindig azt akarom, hogy boldog legyen. Szeretném, ha megtalálná a békéjét ebben a kitalált életben. Szeretem Edwardot, a szörnyekre vadászó bérgyilkost, és látni szeretném, mi történik a „családi életével.” Ha lesz esküvő valaha is, akkor Anita és én biztos megyünk. Szeretem Jason Schuylert és ahogy felnőtt. Nathaniel Graisont, aki az egyetlen, akit valódi emberről mintáztam, még ha csak nagyvonalakban is. Az az ember már eltűnt, valószínűleg már halott, de a fikció megteheti azt, amit a valóság nem, újra lehet írni, megmenteni a megmenthetetlent, és a véget valami kellemesebbre írni. Micah Callahant, aki a semmiből tűnt elő és engem is annyira, mint a rajongókat, hogy Anita támasza azóta, mióta felbukkant. Egy férfi, aki nem érzi magát fenyegetve egy erős nő mellett, és nehéz olyat találni, aki tényleg a társad akar lenni, Anitának szüksége volt egy ilyen valakire, ő és én is csak akkor jöttünk erre rá, mikor Micah felbukkant. Ashert, aki még mindig összetöri a szívem, pedig sejtem, hogy még tartogat pár meglepetést számomra és Anita számára is, és nem minden meglepetés lesz jó. Szeretem mindannyiukat, még az ijesztőeket is, mint Olafot, a sorozatgyilkost, aki néha jó erősítés. (A tény, hogy annyi nő kedveli őt romantikusan is, egy kicsit ijesztő. Néhány rosszfiút nem lehet megmenteni, oké?) Imádom, hogy mindenegyes könyvnél új módot találok, hogy a vámpírok, vérállatok, szörnyetegek és zombik keverékét a következő logikus végkifejlet felé mozgassam.

Ami elbűvölt engem a sorozat kezdetekor, hogy a milyen lenne a mi világunk, ha holnap felébrednénk és a rémálmok lényei mind valósak lennének, és erről mindenki tudna. Ez még mindig lenyűgöz. Én rángattam ki őket elsőként a seprűtároló szekrényből vagy a koporsóból, bárhonnan, és bedobtam őket a modern orvostudomány, törvényhozás, politika világába és csak úgy általában véve a társadalomba. A legtöbb író fogja a földit és fantasztikussá teszi, én szeretem a fantasztikust földivé tenni. Azt akarom, hogy elhiggyétek, amit írok. Rohadt sokat kutatok, hogy megpróbáljak és olyan közel is jussak a valósághoz, amennyire lehet a vámpírok és zombik között.

Nem hiszem, hogy a legtöbb ember felfogja, milyen ritka is az, hogy egy sorozat ilyen hosszú ideig fut, ahol a közönség mindenegyes könyvvel egyre csak nő. És ezt tévésorozat vagy film nélkül csináltam. Azért, mert ti szeretitek a könyveket és folyton mondjátok a barátaitoknak, a családtagjaitoknak, a munkatársaitoknak: „El kell olvasnod ezeket a könyveket.” Még most is ennyi reklám és publicitás mellett azt hallom a legtöbbször, hogy valaki ajánlotta a könyvet. Köszönöm. Valamennyien már a kezdetek óta, 1993 óta velem vagytok. Mások lehet, hogy csak idén akadtak rám. Mindenkinek szívélyes üdvözletem.

De úgy hiszem az egyik oka, hogy még mindig élvezitek a könyveimet, és hogy minden könyvem eladása jobban sikerül, mint az előzőé, és hogy mindig egyre többször kerülök fel a New York Times listáján az első helyre, az az, hogy még mindig élvezem a könyvírást. Én is akarom tudni, hogy mi történik legközelebb. Szeretem, hogy Anita és én már tíz éve rúgjuk szét a seggeket és írjuk a listát a rosszfiúkról, és következő júniusban már 19 könyvnyi ideje. Szeretem, hogy folyamatosan kizökkent onnan, ahol jól érzem magam, én pedig azonnal visszavágok. Ő és én együtt nőttünk fel, vagy talán segítettünk egymásnak felnőni.

Szóval ne legyetek szomorúak azért, mert nem lesz TV sorozat. Örüljetek, hogy holnap még izgatottabban, még jobban érdeklődve kelek fel, több szeretettel a karaktereim iránt és jobban meg tudom majd fogni a világomat és a karaktereimet íróként, mint azelőtt. Gondoljatok arra, mi lett volna, ha a TV sorozatot leadják, és a készítők nem kedvelik Anitát és a világát annyira, mint mi.

Holnap nem azért fogok dolgozni, mert muszáj, hanem mert szeretnék, és a múzsám piszkálja a jelenetet, oda sétál hozzá, körbejárja, és holnap valamikor a múzsám és én elérjük a forráspontot, amikor majd a számítógéphez ülök. Három oldalnyit és még egy kicsit jegyzeteltem, csak azért, hogy levezessek annyi energiát a jelenetből, hogy ne maradjak miatta ébren éjszaka. Tegnap 44 oldalt írtam egy nap alatt, mert a múzsám reggel négykor felébresztett, hajnalban már dolgoztam, háromra pedig meglett ez a csodálatos mennyiség. Az írói ihlet órákig tartott. Mennyi endorfin, mint a szex utáni boldogság, csak több órányi belőle. Szóval, semmi bánkódás, csak még több elé nézünk.

Eredeti angol bejegyzés
(fordította: Agnes Cornel)

Ha bárkinek véleménye van a filmmel kapcsolatban, a Fórumon nyugodtan hozzászólhat.