Copyright © Agave Könyvek, 2003

Laurell K. Hamilton
Anita Blake, a vámpírvadász 01.

Bűnös Vágyak

1. fejezet

Willie McCoy, amíg csak élt, ritka nagy barom volt. Ezen a halála sem változta-tott. Ott ült velem szemben, harsány, skótkockás sportzakóban. Műszálas nadrágja neonzöld színben játszott. Rövid, fekete haját hátrazselézte vékony, háromszögletű arcából. Mindig is olyan volt, mint a mellékszereplők a gengszterfilmekben. Az a fajta, aki információval üzérkedik, megbízásokkal futkos, és feláldozható.
Persze most, hogy vámpír lett, a feláldozhatóság Willie esetében már nem jött szóba. Viszont ugyanúgy az értesüléseivel üzérkedett, és a megbízásaival futkosott, mint azelőtt. A halál nem nagyon változtatta meg. Én azért kerültem a tekintetét. Mint mindig, ha vérszívókkal volt dolgom. Willie azelőtt egy gennyláda volt, most élőhalott is ráadásul. Ez új volt számomra.
Irodám légkondicionált csendjében ültünk. A pasztellkék fal, amely főnököm, Bert szerint megnyugtatóan hatott, fagyossá tette a szobát. - Baj, ha rágyújtok? - kérdezte Willie.
- Igen - feleltem. - Baj.
- Rohadtul nem akarod megkönnyíteni a helyzetem, ugye?
Egy pillanatra a szemébe néztem. A szeme barna volt. Még mindig. Willie far-kasszemet nézett velem, aztán rajtakapottan lebámultam az asztal lapjára.
Willie asztmásan felvihogott. A nevetése sem változott. - Jézusom, ezt nagyon bí-rom. Te félsz tőlem! - Nem félek, csak tartok.
- Nem kell bevallanod, Ide érzem a szagát Az arcomon, az agyamban. Olyan
átható. Félsz tőlem, mert vámpír vagyok.
Vállat vontam; mit mondhattam volna? Hogyan hazudjunk valakinek, aki érzi a félelmünk szagát?
- Miért vagy itt, Willie?
- Hadd szívjak már el egy cigit! - Willie szája szöglete megvonaglott.
- Nem gondoltam volna, hogy a vámpírok is ennyire be tudnak kattanni- jegyez-tem meg.
Willie fölemelte a kezét, csaknem hozzáért a szájához. Elmosolyodott, a szemfo-gai villogtak:
- Vannak dolgok, amik nem változnak.
Meg akartam kérdezni, hogy hát akkor mi változik? Milyen érzés halottnak lenni?
Ismertem Willie-n kívül más vámpírokat is, de ő volt az első, akit a halála előtt és azután is ismertem. Fura érzés volt
- Mit akarsz? - kérdeztem.
- Hé! Pénzt hozok neked. Azért jöttem, hogy az ügyfeled legyek.
Fölpillantottam rá, de kerültem a tekintetét. A nyakkendőtűje szikrázott a fejünk fölötti lámpák fényében. Valódi arany. Azelőtt soha semmi effélét nem láttam Willie-nél. Ahhoz képest, hogy hulla volt, egész jól ment neki,
- Hullák föltámasztásából élek. Viccen kívül: miért kéne egy vámpírnak egy
zombi?
Willie megrázta a fejét; mindkét oldalra kétszer, sebesen.
- Nem, semmi vuduzás. Fel akarlak bérelni, hagy nyomozz ki egypár gyilkossá-got.
- Nem vagyok magándetektív.
- De alkalmazásban van nálad egy. Kiegészítésül.
Bólintottam.
- Hát akkor miért nem béreled föl Veronica Simset közvetlenül? Ehhez én nem kellek.
Ismét az ideges fejrázás.
- De ő nem ismeri úgy a vámpírokat, mint te.
Felsóhajtottam.
- Nem ugorhatnánk a végére, Willie? El kell mennem innen... rápillantattam a fa-liórára - tizenöt percen belül. Nem szívesen hagyom az ügyfeleket egyedül várni a temetőben. Még felizgatják magukat.
Willie nevetett. Asztmás kacaját megnyugtatónak találtam, a szemfogaktól füg-getlenül. Na persze, még hogy a vámpírok nevetése dallamos és telt!
- Meghiszem azt! Meghiszem azt!- aztán Willie hirtelen elkomorult, mintha letö-rölték volna az arcáról a mosolyt.
Félelmet éreztem, görcsbe rándult a gyomorszájam. A vámpírok olyan gyorsan képesek cselekedni, mintha gombnyomásra működnének. Ha Willie képes volt erre, mi másra lehet még képes?
- Tudsz valamit a vámpírokról, akik ott döglöttek meg a Negyedben? Ezt Willie kérdésként tette fel, tehát így válaszoltam: - Ismerem az ügyet.
Az új vámpír-klubnegyedben négy vérszívót öltek meg. A szívüket kitépték, a fe-jüket levágták.
- Még mindíg a zsarukkal dolgozol?
- Még mindig megbízott vagyok, az új különítmény mellett.
Willie ismét nevetett:
- Persze, a szellemirtók. Kis pénz, kis létszám.
- Ezzel nagyjából leírtad a városban végzett összes rendőri munkát.
- Lehet, de a zsaruk is ugyanazt gondolják, mint te. Mit számít eggyel több dög-lött vámpír? és ezen nem változtatnak az új törvényeitek sem.
Még csak két év telt el az Addison kontra Clark ügy óta. A per újrafogalmazta, mit jelent az élet, és mit nem jelent a halál. Az Amerikai Egyesült Államok nagy részében legális volt, amit a vámpírok csináltak. A mi államunk azon kevesek közt volt, amelyek hivatalosan is elismerték a létezésüket. A bevándorlási hivatal dühtől tajtékozva próbálta távol tartani az emigrálni készülő külföldi vámpírok... hm, falkáit.
A bíróságokon az összes elképzelhető kérdést végigküzdötték. Kötelesek-e az örökösök visszaszármaztatni az örökséget? A házastárs élőhalottá válása egyenérté-kű-e a megözvegyüléssel? Gyilkosság-e, ha megölnek egy vámpírt? Még mozgalom is indult a vámpírok szavazati jogáért. Változtak az idők.
Az előttem ülő vámpírra meredtem, majd vállat vontam. Valóban úgy gondoltam, hogy eggyel több döglött vámpír nem számít? Lehet.
- Ha ennyire tisztában vagy az érzéseimmel, minek jöttél hozzám egyáltalán?
- Mert abban, amit csinálsz, te vagy a legjobb. És nekünk a legjobb kell. Willie most először beszélt többes számban.
 - Kinek dolgozol, Willie?
Willie mosolygott bizalmas, titokzatos mosollyal, mintha tudna valamit, amit ne-kem is tudnom kéne:
- Azzal te ne törődj. Jó pénzt kapsz. Nekünk valaki olyan kell, aki eléggé ismeri az éjszakát, hogy az ügy mélyére tudjon nézni,
- Láttam a hullákat, Willie. Az elképzeléseimet közöltem a rendőrséggel.
- És mi a véleményed? - Willie előrehajolt a székében, mindkét apró kezével az íróasztalomra támaszkodott. A körme sápadt volt, vértelen, szinte fehér.
- Kimerítő jelentést tettem a rendőrségnek. - Fölbámultam rá, majdnem egyene-sen a szemébe.
- Még ezt sem mondod el nekem, mi?
- Nem áll módomban rendőrségi ügyeket megvitatni veled.
- Megmondtam előre, hogy ebbe nem fogsz belemenni!
- Mibe nem fogok? Erről még egy kurva szót sem szóltál.
- Azt akarjuk, hogy derítsd fül ezeket a vámpírgvilkosságokat, találd meg azt, aki vagy ami elkövette őket. A normál béred háromszorosát kapod tőlünk.
Megcsóváltam a Fejem. Ez megmagyarázta, miért szervezte le az a strici Bert ezt a találkát. Bert pontosan tudta, mit gondolok a vámpírokról, de a szerződésem értel-mében legalábbis beszélni kényszerültem bármilyen ügyféllel, aki előleget adott a főnökömnek. Bert pénzért bármire kapható volt. Csak az volt a baj, hagy szerinte nekem is így kellett volna tennem. Hamarosan lesz néhány keresetlen szavam Berthez.
Fölálltam a székből.
- A rendőrség már vizsgálja az ügyet. Én pedig segítek nekik, amennyire tudok. Tehát bizonyos értelemben már dolgozom az ügyön. Tartsd meg a pénzed.
Willie mozdulatlanul ülve maradt, és némán bámult rám. Mozdulatlanságában volt egy árnyalatnyi a hullák merevségéből. A félelem fülkúszott a gerincemen, egé-szen a torkomig. Leküzdöttem a késztetést, hogy a blúzom alól előhúzzam a nya-kamba aggatott keresztet, és elkergessem Willie-t az irodámból. Valahogy mégsem tűnt olyan profi megoldásnak, hogy vallási segédeszközt használva szabaduljak meg egy ügyféltől. Úgyhogy csak álltam ott, és vártam, hogy mozduljon.
- Miért nem segítesz nekünk?
- Várnak az ügyfeleim, Willie. Sajnos nem segíthetek.
- Úgy érted, hogy nem akarsz.
Biccentettem:
- Úgy érted, ahogy csak akarod. - Megkerültem az íróasztalt, hogy kitessékeljem Willie-t.
Sohasem látott, folyékony simasággal mozdult meg, de én észrevettem, és sike-rült hátralépnem a felém kapó keze elől.
- Nem vagyok az a csini pofi, aki bedől a megtévesztő trükkjeidnek - mondtam.
- Láttad, hogy mozgok.
- Sőt, hallottam is. Friss hulla vagy, Willie. Vámpír ide vagy oda, még sokat kell tanulnod.
Willie csúnyán nézett rám, a keze félig még mindig felém nyúlt:
- Lehet, de egy normális ember nem tud így kitérni előlem.
Egészen közel lépett hozzám, szinte hozzám ért a kockás zakója. Így összeprése-lődve majdnem egyforma magasak, illetve alacsonyak voltunk. Willie szeme tökéle-tesen egy vonalban volt az enyémmel. Én teljes erőből fixíroztam a vállát.
Mindent bele kellett adnom, nehogy elmeneküljek tőle. De a rohadt életbe, még-iscsak Willie McCoyról volt szó. Nem kaphatta meg ezt az elégtételt
- Csak annyira vagy ember, amennyire én is - mondta Willie.
Oldalt léptem, de nem azért, hogy meneküljek előle. Azért, hogy kinyissam az aj-tót. Hiábavaló kísérletet tettem, hogy meggyőzzem a hátamon végigfutó verejtéket a kettő közti különbségről. A gyomromat elöntő érzést is szó szerint hidegen hagyták az érveim.
- Most már igazán muszáj mennem. Köszönjük, hogy a Halottkeltő Rt-hez for-dult. Willie felé küldött professzionális bájvigyorom, akár egy villanykörte; üres volt, de szemkápráztató.
Willie megállt a küszöbön:
- Miért nem vagy hajlandó nekünk dolgozni? Valamit mondanom kell majd, ha visszamegyek hozzájuk.
Nem biztos, de mintha lett volna valami a hangjában, ami leginkább a félelemhez hasonlított. Vajon bajba jut a kudarc miatt? Megsajnáltam őt, de tudtam, hogy ez hülyeség. Élőhalott volt, az isten szerelmére, de mégiscsak úgy nézett rám, és mégis-csak Willie volt, a röhejes zakójával meg az apró, ideges kezével.
- Mondd meg nekik, mindegy, hogy kicsodák, nem dolgozom vámpíroknak.
- Elvi szilárdság? - Ez ismét kérdésnek hangzott.
- Mint a beton.
Egy villanásnyi időre mintha valami, a régi Willie maradéka, előbújt volna az ar-ca mögül. Szinte mintha sajnált volna engem.
- A helyedben én nem mondanék ilyesmit, Anita. Ezek nem szeretik, ha valaki, mindegy, hogy kicsoda, ellenkezik velük.
- Azt hiszem, Willie, most már túl sokáig élvezted a vendégszeretetemet. Nem szeretem, ha fenyegetnek.
- Ez nem fenyegetés, Anita. Ez az igazság. - Willie megigazította a nyakkendőjét, elbabrált az új nyakkendőtűvel, kiegyengette a válltömését, majd kisétált.
Becsuktam magam mögötte az ajtót, aztán nekidőltem. Elgyengült a térdem. De nem értem rá itt ülni és reszketni. Mrs. Grundick már biztos a temetőben volt. Ott fog állni a két nagyfiával és a kis fekete retiküljével, várva, hogy feltámasszam halottai-ból a férjét. Két, rejtélyesen különböző végrendeletről volt szó. Vagy hosszú éveken át perelnek és fizetik a költségeket, vagy visszahozzuk Albert Grundickot a halálból, és megkérdezzük.
Minden, amire szükségem lehetett, az autómban volt, beleértve a csirkéket is. Blúzom alól elővettem az ezüstkeresztet, és közszemlére téve lógni hagytam. Több lőfegyvert birtoklok, és használni is tudom őket. Az íróasztalfiókban tartottam egy kilenc milliméteres Browningot A súlya valamivel egy kiló fölött volt, az ezüstözött golyókkal meg mindennel együtt. Az ezüst nem öli meg a vámpírokat, de elbátorta-lanodnak tőle. Arra kényszerülnek, hogy már-már emberi lassúsággal gyógyítsák be a sebeiket. Izzadó tenyerem a szoknyámba töröltem, és elhagytam az irodát.
Craig, az éjszakai műszakos titkár, eszeveszetten verte számítógépe billentyűit. A szeme elkerekedett, ahogy végigvonultam előtte a vastag szőnyegen. Lehet, hogy a hosszú láncon fityegő ezüstkereszt miatt. Lehet, hogy a szorosan hátamhoz simuló fegyvertáska miatt, amit a vállamra szíjaztam, és amiből jól láthatóan kikandikált a Browning. Craig persze egyikre sem tett megjegyzést. Okos fiú.
Az egész cuccra rávettem a csini kis kord kabátomat. Nem feküdt ki szépen a Browning fölött, de így is jó volt. Valószínűtlennek tartottam, hogy Grundickék vagy az ügyvédeik észrevegyék.

* * * * *